Kutatók

Ezen az oldalon a magyar gyerekirodalom-kutatással kapcsolatos linkek találhatóak.

Adamikné Jászó Anna dolgozata röviden összegzi a nemzetközi gyerekirodalom-kutatások három kiemelkedő területét: reader response/process reading (folyamatolvasási technika), vizuális szövegek/képolvasás és a nemzeti azonosságtudat/multikulturalizmus megjelenése a gyerekirodalomban (Gyermekirodalom és nemzeti azonosságtudat, Könyv és nevelés, 2001/2).

Részlet:

“Hogyan látják önmagukat és másokat a gyermekolvasók azokban a könyvekben, melyeket ajánlanak nekik, vagy amelyeket maguk választanak? Mikor ébrednek öntudatra, mely életkorban világosodik meg számukra, hogy ők angolok vagy franciák vagy magyarok? Hogyan alakulnak érzelmeik a háborúkról és a különféle konfliktusokról szóló könyvek olvasásakor? Kivel szemben lojálisak, és mi lojalitásuk alapja? Hogyan viszonyulnak a fordításban megjelent könyvekhez? Hogyan ábrázolják az európai könyvek az angolokat? Általában hogyan ábrázolják más népek fiait a gyermekirodalomban? Mennyire uralkodnak a sztereotípiák? Léteznek-e hagyományos ellentétek? Vádolhatjuk-e a gyermekkönyveket bizonyos előítéletek továbbéléséért? Mennyire univerzálisak a mesék? Számtalan izgalmas kérdés, melyekkel a gyerekek nap mint nap találkozhatnak, nálunk is: hiszen Budapesten is egy tanteremben tanul a magyar, a néger és a kínai gyerek. Izgalmas feladat ebből a szempontból végigpásztázni a magyar gyermekirodalmat, s megkeresni a választ arra a kérdésre: hogyan ábrázolták különböző korokban a különböző népeket íróink?” >> Teljes anyag

Boldizsár Ildikó kandidátusi dolgozata, a Varázslás és fogyókúra: Mesék, mesemondók, motívumok (JAK-Kijárat Kiadó, 1997) a tündérmesék és műmesék közötti kapcsolatot vizsgálja Propp meseelméleti műve alapján, irodalomelméleti és néprajzi megközelítésben. Mai napig az egyik leghasznosabb mesekutatási-gyerekirodalomkutatási alapmű magyar nyelven. A Mesepoétika: Írások mesékről, gyerekekről, könyvekről (Akadémiaia Kiadó, 2004) válogatott elméleti és kritikusi műveit tartalmazza, amelyekben már érezhető eltávolódása az elméleti kérdésektől a meseterápia gyakorlata felé. Bár felhasznál jungiánus elemeket is, a népmesét mégsem tartja heterogén, univerzális műfajnak, nem állítja azt, hogy mindegyikük ugyanazt az üzenetet, világképet hordozza, hanem fontosnak tartja az egyes mesék keletkezésének kulturális különbségeit. A mesék ebben az értelmezésben nem “az álalános emberről” szólnak, hanem mindenkinek meg kell találnia a róla, a személyiségéről, az élethelyzetéről szóló mesét.

Részlet:

“A népmesékről elmondhatjuk, hogy csak azok a mesék hagyományozódhattak tovább nemzedékről nemzedékre, amelyeket a preventív cenzúra jóváhagyott, tehát amit a kollektív tapasztalat igazolt, hogy „igen, ez így van”. Ha a mesemondó olyan történetet próbált mesélni, amit nem igazolt vissza a közösség, a mese egyszerűen megbukott és feledésbe merült. Nyilvánvaló tehát, hogy a népmesékben egy nagyon erősen kikristályosodott, évszázados tudásról van szó. Ez ennyivel több, mint egy műmese.”

Interjúk a szerzővel: >>Teljes anyag


Kiss Judit könyve a nemzetközi (elsősorban angol nyelvű) gyerekirodalom-elmélet irányzatait, problémáit foglalja össze és bevezet egy játék-elméleten alapuló megközelítést. Az Erdélyi Tankönyvtanács jóvoltából megjelent egyetemi jegyzet az első magyar nyelvű szakkönyvnek számít, ami a gyerekirodalom elméletével foglalkozik - de sajnos Magyarországon nem kapható (Bevezetés a gyermekirodalomba, Kolozsvár, 2005).

Részlet:

“A szakember számára úgy tűnhet (irodalomelmélettel, illetve a rokon diszciplinákkal foglalkozó szakemberről van szó), hogy a gyermekirodalom vizsgálatának meleg, otthonos, biztonságos levegőjét, nevelési és szórakoztatási árnyalású szempontjait összefüggésbe hozná szakterületével, akkor magát az illető területet, illetve elméletet alacsonyítaná le, minősítené át, eltávolodva a kutatás tudományos igényétől, >>valós<< aspektusaitól.”

A Korunk folyóirat kerekasztal-beszélgetése a gyerekirodalom befogadásáról Kiss Judit részvételével: >>Teljes anyag

Komáromi Gabriella volt az első Magyarországon, aki gyermekirodalomkutatónak nevezte magát. Munkásságával a gyerekirodalom státuszának javítását, önállóságának elismertetését és a hagyományos didaktikától való leválasztását indította el, már az 1980-as években. Módszereit a történeti és recepcióesztétikai beállítódás jellemzi, bár eltávolódása a szentimentalizáló és pedagogizáló attitűdöktől nem teljes. Tekintélyes publicisztikai és szerkesztési pályája az akkurátus Lovász-kritika óta megakadni látszik, bár néha még tanulmányokkal, recenziókkal jelentkezik. Válaszát Lovász kritikájára szinte teljes érdektelenség fogadta, de én ebből idéznék (A kutatás dilemmái, Tiszatáj, 2002. december).

Részlet:

“Nevezzük bárhogy is a gyermekirodalomról szóló tudományt, létezik. (…) De nem szabad elfelejtenünk, hogy a művek sorsa sohasem a tudomány hatalmában áll. A mindenkori olvasó kezében kell bizonyítaniuk életképességüket. Ezzel nem akarom alábecsülni a róla szóló tudományt. Sokat tehet tárgyáért és önmagáért. De a teória öncélú. (…) Az Elfelejtett irodalom c. könyvemben próbálkoztam ezzel. A lineáris történet után műfaji keresztmetszetet adtam, ami már lépés volt a vertikalitás felé. Az utolsó fejezet poétikai, filológiai, irodalomszociológiai vizsgálódásaival pedig mélyrétegeket akartam érinteni. Megkíséreltem, hogy Hankiss Elemér módszerével egy gyermekirodalmi művet mint komplex modellt vizsgáljak. Olyan irodalomtörténetet akartam írni, ami szemmel tartja a mű hatását, a régi és új művekhez való kapcsolódását, a befogadókészség változásait, amelyek egy-egy művet visszahívnak a jelenbe. Olyan gyermekirodalom-történetet akartam írni, amely nemcsak írók, művek, de az olvasó története is. Azaz befogadtam az irodalmi kommunikáció szemléletét.” >> Teljes anyag

Lipócziné Csabai Sarolta elsősorban a társadalmi modernizációs folyamat hatásait vizsgálja az 1968 utáni magyar és német nyelvű gyerekirodalmában (Társadalmi változások ábrázolása a kortárs ifjúsági regényekben, Iskolakultúra, 1999/1). Kutatói munkásságát határainkon túl nagy elismertség fogadja, nemzetközi gyerekirodalomkonferenciáknak állandó résztvevője, német nyelven több tanulmánya, tudományos munkája megjelent.
Részlet:

“Ezek a regények a fiatalok valós életkörülményeit s a jelenben zajló önmegvalósítási küzdelmeiket ábrázolják. Így az irodalomnak ez a része a jelent diagnosztizálja, s olyan médiummá vált, amely a pubertáskorúak és a tizenévesek családi és iskolai problémáit, szabadidő-eltöltési kultúráját, kapcsolatait, konfliktusait, cselekvési lehetőségeit és beszédmodorát tükrözi. (…) Ami a tabutémák felszámolását illeti, ez a német ifjúsági regényben az ún. problémaközpontú regényekben már a hetvenes években megindult. Ezek a regények a fiatalok fejlődése, értékorientációja szempontjából voltak kiemelkedő jelentőségűek. A problémaközpontú regényekben különböző „témahullámok” figyelhetők meg. Így már a nyolcvanas éveket megelőzően gyakori az olyan témák feldolgozása mint pl. a munkanélküliség, az atomkatasztrófák, a fiatalok társadalmon belüli elszigeteltsége. Ez a nyolcvanas években a fajgyűlölet, a neonácizmus, a fiatalkorúak elleni szexuális visszaélés, a homoszexualitás, a kábítószer-fogyasztás, az alkoholizmus, a bűnözés, az öngyilkosságok és a fiatalok körében tapasztalható bandázás és terrorizmus bemutatásával bővült. ” >>Teljes anyag

Lovász Andrea hazai karrierjét a Komáromi Gabriella által szerkesztett Gyermekirodalom című könyv kapcsán írt kritikája indította el, azóta számos tekintélyes irodalmi folyóiratban képviseli a szakmát (Gyermek-irodalom. Vázlat a Gyermekirodalom könyv kritikájához, Új Forrás, 2001/8). Bővebben Lovász munkásságáról éselméleti művéről, a Jelenidejű holnevoltról >> itt. Idézni a fordulópontot jelentő Komáromi-kritikából fogok.
Részlet:

“A >>szőrszálhasogatás<< talán kicsinyesnek tűnhet, de éppen a gyermekirodalom kérdésében nem lehet nagyvonalúan eltekinteni a tévedésektől, elírásoktól, a stílus dagályosságától, attól a régi, bizonyos tanítóbácsis hangnemtől, a mondanivaló konzervativizmusától. (…) A könyv részletes, strukturális, tartalmi és formai szempontú kritikája terjedelmesebb lenne, mint maga a mű. (…) Úgy tűnik, a szerzők nem is hallottak lehetséges világokról, hermeneutikáról, recepcióesztétikáról, kommunikációelméletről, dekonstruktivizmusról stb. – mindezek használhatatlanná teszik ezt a könyvet (illetve csak negatív példaként lehet emlegetni nemcsak irodalomelméleti szakemberek, de egyetemi, főiskolai hallgatók előtt is).” >>Teljes anyag

Lovász Andrea a Friderikusz Mostban: >>Video