A csillagoknak az égen a helyük

március 4, 2008 |

Alig találni olyan gyerektörténetet, ami a szakításról, a kapcsolataink lezárásáról, a veszteségek feldolgozásáról szólna. Nagyapáink mesekönyveiben nem is lehetett még szó ilyesmiről: az elválás ismeretlen dolog volt, törvénytelen és főleg istenellenes. Társadalombomlasztó, vagy ahogyan Lévi-Strauss mondaná: a klánok férfitagjai közötti szövetségen alapuló patrilineáris hatalmi rendszer meggyengítésére irányuló hegemónia első lépése. Ugyanígy csend, tabu és hallgatás övezte a házasság előtti kapcsolatokat is. A „boldogan éltek, míg meg nem haltok” imperatívusza pedig központi mondanivalója lett gyerekkorunk ártatlannak hitt rémmeséinek is.

De most végre…

Két gyönyörű képeskönyv is kapható végre magyarul, amelyeknek központi témája az, hogyan engedjük el azt, akiről tudjuk, hogy nem hozzánk való (Arcadio Lobato: Csillagmese, Naphegy, 2006; Klaus Baumgart: Laura csillaga, Varázsládika Kiadó, 2004). Mindkét történet főszereplője egy kislány, aki kapcsolatba kerül egy ragyogó csillaggal, akivel együtt tölt egy-két napot, de idő közben rájön, hogy el kell engednie a barátját, mert ők ketten más világba tartoznak. A két könyv több ponton is hasonlít egymásra – talán mert ugyanaz a mű inspirálta mindkettőjüket, Rubén Darió nicaraguai költő legnépszerűbb verse, a Vers Margarita Debayle-nak (magyarul még nem jelent sehol, eredeti címe: A Margarita Debayle, 1908). Bár a három mű közül explicite egyik sem beszél szerelmi kapcsolatról, sőt, a történetek ugyanúgy szólhatnak a női önállóságról, az álmok megvalósításáról vagy az emberi határok feszegetéséről is, ha a műveket lecsupaszítjuk egy közös vázra, felismerhetünk mögöttük egy ókori mítoszt, ami mégis a szerelemről és az elválásról szól. Endymion és Szelené mítoszát.

A görög mítoszban a holdistennő szerelmes lesz egy pásztorfiúba. Mivel a való életben sosem lehetnek egymáséi, Szelené éjjelente látogatja meg Endymiont, mikor ő a barlangjában már alszik. Egyes változatok szerint Szelené nem tudott belenyugodni a távolságba és azt kérte Zeusztól, bocsásson örök alvást a fiúra, hogy örökké együtt lehessen vele az álmaiban. Más elbeszélésben Endymion dönt úgy, hogy Szelené szerelméért örökké aludni fog. Fontos részlet, hogy nem halálról van szó, hanem örök alvásról – a furcsa szerelmespárnak még gyermekei is születnek, egész pontosan ötven lányuk, akiket együttesen Manaének neveztek el.

Rubén Darió verse az Endymion-mítosz századforduló-korabeli feldolgozása. Hogy pontosan lássuk, hogyan is értelmezhető a Margarita Debalye, ami végső soron Lobato és Baumgart műveinek fő inspirációjaként funkcionált, hasznos lehet röviden a szerző élettörténetén átfutni. Darió karriereje egy szegény nicaraguai faluból indult, ahonnan már egész fiatalon felküzdötte magát a főváros művészvilágába. Tizenöt évesen egy vallás- és államellenes verset akart megjelentetni és bár a mű nem jelenhetett meg, onnanstól kezdve a fiúnak biztos helye volt a dél-amerikai irodalmi körökben. Élt Santiagóban, San Salvadorban, Buenos Aires-ben, később Párizsban, Madridban és Mallorcán is. Egész életében a két kontinens között ingázott és úgy lett híres, mint a dél-amerikai modernizmus legnagyobb kozmopolitája és a spanyol irodalmi nyelv forradalmi megújítója. Behozta Dél-Amerika kultúrájába a századforduló európai szellemiségét, költészetén keresztül a latin országokat megfertőzte a szimbolizmus, a parnasszizmus és a dekadens újromantika. Kisebb botrányt okozott azzal, hogy második feleségével semmiben sem feleltek meg a hagyományos családmodellnek: külön lakásban éltek, mindketten a saját útjukat járták, de halálukig tartották a kapcsolatot és sosem váltak el. Darió egyik legtöbbet idézet mondata ez volt: „Ha a szülőfölded kicsi, álmodj belőle nagyot!”

A későbbi nicaraguai diktátor anyjához, a fiatal Margarita Debayle-hoz írt hullámzó zeneiségű vers Darió életművének egyik legjellegzetesebb darabja. A verset évtizedeken keresztül mesélték az anyák a lányaiknak, valóságos himnusszá vált a spanyol nyelvterületen. A vers talán népszerűbb is a latin-amerikai országokban, mint az unalomig ismer Hófehérke- és Csipkerózsika-történetek. A történet egy királylányról szól, akinek legnagyobb vágya, hogy lehozzon magának egy csillagot az égről. Ki is néz magának egyet, akibe valósággal beleszeret és mindent megtesz, hogy megszerezze magának. Egy sötét éjszaka aztán fogja magát, felrepül az égre és letépi a csillagot. Onnanstól kezdve a szíve felett hordja, mint egy melltűt. Mikor az apja, a király meglátja ezt, éktelen haragra gerjed és megparancsolja a lányának, hogy vigye vissza a csillagot oda, ahonnan hozta. A királylány szomorúan tépelődik magában, és egyszer csak megjelenik Jézus Krisztus és felajánlja neki a csillagot. Nem kell elszakadnia tőle teljesen – mondja - , de nem lehet vele, csak álmában. A lány megérti, miről van szó és a király hatalmas ünnepséget rendez a tengerparton, felvonulással, elefántokkal, pazar pompával – kicsit olyat, mintha lakodalom lenne.

Arcadio Lobato meséje, a Csillagmese egészen különleges módon kapcsolódik a Darió-vershez. A Csillagmese egyik főszereplője egy falusi kislány, Heléna, akinek a kedvenc története a Margarita Debayle. Édesanyja minden este felolvassa neki és a kislány már a versbeli királylány tapasztalataiból tanulva éli életét: „Heléna tudta, hogy ez csak mese, és a valóságban senki sem tudja lehozni a csillagokat az égről”. A képeken kiegyensúlyozottnak, magabiztosnak és teljesen önállónak tűnik a kislány. Arckifejezése mindig békés, okos, talán kicsit büszke is. Úgy fekszik az ágyán, mint egy férfi: lába terpeszben, egyik karja a tarkója alá behajtva, másikkal a hasát fogja elégedetten. Erős lány, mint Szépség a tündérmesékben. Ismeri és szereti magát. Feladata nem az lesz, hogy megszabaduljon a gyerekkori függőségeitől, hanem az, hogy meghaladja önmagát és segítsen másokon.

A másik főszereplő egy kis csillag, aki minden éjjel hallgatja, mit mesél Helénának az édesanyja. Minden vágya az lesz, hogy a kislány repüljön fel hozzá és vigye le magával a földre. Mikor már nem tud tovább várni, egy éjjel úgy határoz, ő fog lejönni a kislányhoz. Megjelenik Heléna szobájában, a fénye beragyogja a falakat. A lány először nagyon meglepődik („Biztosan csak álmodom. A csillagok nem tudnak lejönni az égről…”). Végül úgy dönt, teljesíti a csillag vágyát és vele tölti az éjszakát. Beöltözik királylánynak (magára terít egy asztalterítőt) és úgy tesz, mintha az erdő állatai az alattvalók lennének. Ezután beviszi a csillagot a városba is és városházát úgy mutatja meg neki, mintha az lenne a palota. A csillag csak ámul-bámul a mesebeli környezet láttán, a képeken izgatottan és rajongva nézi Helénát. Egészen addig, míg meg nem jelenik egy nagyobb csillag, és mint Darió versében a király, holmi kozmikus törvényekre hivatkozva, haza parancsolja a csillagot. És ekkor, Heléna (aki egyszer csak átveszi Jézus Krisztus szerepét is) elmagyarázza a csillagnak, hogy bár vissza kell menniük mindkettőjüknek a saját helyére, mégsem kell teljesen elválniuk, mert álmukban meglátogatják majd egymást. Az utolsó kép a legszebb a könyvben: mélykék tenger, ugyanolyan színű ég, sötét hegyek, lent a földön fénylő ablakú házak, fent az égen ugyanúgy fénylő csillagok. Egy halvány fehér csík az égen és egy repülőgép, ami a csillagok között repül. Nemcsak reménykeltő a mese vége, de hihetetlen szomorú is. Benne van a szerelem minden szépsége és fájdalma, a függésvágy és az önállóságvágy egymásnak feszülő érzéseinek összekavarodása, és valamilyen intellektuális-spirituális túlemelkedés is a szerelmen: a belenyugvás, hogy jól van ez így, nem is lehet máshogy. Hajók futnak ki a tengerre, a repülő pirosan és fehéren vibrál, a tenger nyugodt és kék, a hegyek feketék, a házak, mintha lángokban állnának. Béke van és közben zajlik a nyugtalan élet.

A legmodernebb feldolgozás Klaus Baumgarté. A Laura csillaga majdnem egy időben jött ki egyébként, mint a Csillagmese (sőt, néhány hónappal korábban: Baumgart meséje 1996 októberében, Lobato-é pedig 1997 februárjában). Képi világában és nyelvezetében is különbözik Darió zeneiségétől és Lobato festőiségétől. A Laura csillaga modern, városi környezetben játszódik, színei sokkal élénkebbek, bár azért megmaradnak a pasztelles-vízfestékes stílushatárokon belül. A könyv különlegessége, hogy a csillag minden oldalon valóban ragyog és csillog, mivel hologram alapú papírból van applikálva. A szöveg jóval egyszerűbb, szűkszavúbb, tömörebb, de éppen ezért sokkal könnyebben is olvasható kisebbeknek.

Baumgart történetében nehéz eldönteni, hogy Laura vágyott-e előbb a csillag után, vagy a csillag Laura után. A kislány nem tud éjjelente aludni, az ablakban szokott ülni és a csillagokat nézi. Egy éjjel a szeme láttára lehullik egy csillag az égről, egyenesen Lauráék háza elé. Laura természetesen meglepődik („És valóban – nemcsak álom volt…”). Baumgart beemel a történetbe egy új elemet: a csillagnak a földre eséstől letörik az egyik szára. A kislány bekötözi a sebeit, majd fogja a csillagot, az ágyába viszi és boldogan elalszik. Nagyon merész. És még merészebb a folytatás: másnap reggelre a csillag eltűnik. Laura kinyitja a szemét, keresi őt, de a párna mellette üres. A kép gyönyörű: Laura a játszótéren ül, a homokozólapát a kezében, a maci mellette, de ő maga egészen messze jár. Üres tekintettel néz maga elé. A történet nem arról szól, hogy Laura elkezdi keresni a csillagot és hogy mindenhová bekukkant, mindenkit megkérdez és végül megtalálja és együtt maradnak örökké. Ez nem népmese, ez egy modern városi történet. Laura ül a parkban és mereven néz előre. Talán azon gondolkodik, hol rontotta el. Hazamegy, de hozzá sem tud nyúlni a vacsorához. A szülei hiába próbálják felvidítani. Ahogyan Laura üveges tekintettel a konyhaasztalnál ül, körülötte a kedvenc ételei, a kedvenc játékai, egy forró bögre tea, a mintás étkészlet és a szerető szülei, akik csak őrá figyelnek, és minden-minden, ami a vidám, békés gyerekkorhoz hozzátartozik, és ő csak ül az előző éjszakára gondolva, ez egy olyan őszinte pillanat, amit nem szokás gyerekkönyvekben mutogatni.

Olyan kényes dolgokról van itt szó, amiket hagyományosan nem kapcsolunk a gyerekkorhoz. És olyan élményekről, amikre nem szokás felkészíteni a gyerekeinket – talán ezért nem tudunk felnőttként sem bánni a szerelmi csalódásainkkal, a szexuális cserbenhagyással, a kihasználtságérzéssel és ezért megy nehezen a kapcsolataink egészséges lezárása. Egyféle szerelemről beszélünk csak egymásnak: a boldogan éltek-kezdetűről. A tabu aztán megmérgezi az egész életünket. Baumgart története égre valami egészen másról szól.

Laura csillaga másnap éjjel újra visszatér: nem szól egy szót sem, csak fekszik elnyúlva Laura ágyában. A lány majd’ kiugrik a bőréből, azzal vigasztalja magát, hogy nappal nem is látszanak a csillagok, majd egész éjjel játszik vele, megmutatja neki a kedvenc könyveit (egy pillantást vessünk a borítójára: egy lány ül a hold karéján, körülöttük boldogan ragyognak a csillagok – mint egy álom). És közben észreveszi, hogy a csillag fénye egyre halványul mellette (már „nem világít olyan fényesen, mint előző este”). A lány ekkor megérti, hogy el kell engednie a csillagot. Laura szomorú, de okos lány: időben szakít azzal, akit ilyen hirtelen megszeretett, mert nem akar ő is úgy összetörni, mint a csillag. A csillagra lufikat kötöz és kiengedi az ablakon. A csillag sebei közben begyógyultak (talán csak egy-két önmegerősítő éjszakára volt szüksége), Laura pedig éjjelente néha kiül az ablakba és nézi őt, mosolyogva.

Álmainkban és emlékeinkben ott maradunk egymásnak – tanítják ezek a mesék. Az elválástól nem kell félni: ahogy Endymion mítoszában is, nem meghalásról, belehalásról van szó, csak arról, hogy
ami nem működik, azt ne akarjuk erőltetni. Őrizzük meg magunkban, tegyük az emlékeket oda, ahol az álmaink vannak. Van, akit nem szerethetünk, csak önmagunkban, egyedül, nélküle. Igaz, közben szomorúak leszünk, de megtanulnunk majd mosolyogni is. És ünnepelni is, elefántok között, a sötét tenger partján. És tudunk majd elégedetten aludni is egyedül, a saját ágyunkban, szétvetett lábakkal, karunk a tarkónk alatt és kezünkben a kedvenc mesekönyvünk.

Megjelent a Csodaceruza 34. számában

Comments

4 Comments so far

Andrea on március 8, 2008 6:47 pm
És még ajánlom figyelmedbe jó szívvel a következőt (a szöveget egy román anyanyelvű leányka gépelte be, ezért van tele helyesírási hibákkal…) Monddanom sem kell, az eredeti szöveg világirodalmi rangú - tudtommal létezik egy román-német-magyar nyelvű kiadása is, ott Franyó Zoltán fordította Esthajnalcsillag címen.
Üdvözlettel
Andrea
Mihail Eminescu: AZ ESTCSILLAG

(Kiss Jenö forditása)

Volt, mint mesékben lehetett,
Volt egyszer reg egy drága,
Királyi vérböl született
Szépséges-szép leányka.

Apja egyetlen lányá volt,
S tündöklött tiszta fényben,
Mint szentek közt a Szuz,-s a hold
Á csillágok körében.

Kilép az ives bolt alöl,
Ha sürü már homálya,
S az ablak-közbe áll, ahol
Az est csillagja várja.

Elnézi: messzi tengeren
Mint kél fel büszke fénnyel,
És hullámzó ösvényeken
Hajókat mint vezérel.

Elnézi most, el holnap is,
S á szive megkivánja;
Pár hét után a csillag is
Epedve néz le rája.

Könyökre dölve, álmodön
Tekint a lány feléje,
És szivét-lelkét áradón
Elönti szenvedélye.

S hogy ég-ha bésötétedett-
A csillag minden este
Az árnyba vont kastély felett,
Á lány jöttére lesve!
*

S kisérve könnyü lépteit,
Besiklik a szobába,
És izzó fény-leplet terit
Hideg sugárból rája.

S mikor lefekszik, hogy szemét
Nyugodt álomra hunyjá,
Becézi mellén két kezét,
S a pilláit lec sukjá.

És tükréböl is visszaszáll
Testére rezge fénye,
Elfordult arcára szitál
S vergödö, zárt szemére.

A lány ajkán mosoly dereng,
O reszket tükre mélyén;
Mig álszik is, nyomába leng,
Követi, megigézvén.

S álmában igy beszél vele
A lány, sóhajtva, nyögve:
-”Ö, éjek édes hercege
Miért nem jössz te? Jöjj le!

Ö, szállj alá, jö csillagom,
Lebegj le ehy sugáron,
Jöjj, töltsd be elmém es lákom,
Ragyogd be ifjusagom!”

Az hállj s megremeg belül,
Még izzóbb fényre lobban,
Majd villán egyet s elmerül,
A gyöngyözö hahokban.

S áhol lehull á tengeren,
Vizgyürüket kavarva,
Kikél a mélyböl hirtelen
Egy ifjú szép alakja.

Küszöb gyanánt az ablakot
Könnyüden lépi átal,
A fél kezében karcsu bot,
Megkoszorúzva náddal,

Nyakát aranyhaj önti el,
S úgy áll, királyfi módra,
Mezitlen vállán kék lepel,
Felul megkötve bogra.

De arca áttetszö, fakóbb,
Mint a viasz fehére;
Bár szeme szikráz: szep hálott,
Nem tüz át rajtá vére.

-”Az ürböl jöttem én eléd,
Mert hivtál már nemegyszer.
Ápám a véghetetlen ég;
S szülöanyám a tenger.

Hogy kis szobádba lépjek én
S együtt legyünk mi ketten,
Leszálltam, én: a tisza fény,
Habokból megszülettem.

Hagyd itt világod, bár ragyog,
S jöjj vélem, drága lánykám,
Nézd: én áz Estcsillag vagyok,
Te meg legyél a mátkám.

Koráll-kastély vár ott álánt,
Élnél örökre benne,
És minden lény a viz alatt
Szolgálatodra lenne.”

-”Ó, szép vagy, szebb angyalt á szem
Még álomban se láthat,
De nem lépnék utadra, nem;
Nem áhitom hazádat.

Szavad, ruhád oly idegen,
S fényedben nincsen élet;
Te holt vagy, én meg eleven,
Megdermeszt szenvedélyed.”

*

Elmúlt nehány nap, s odafent,
Mikor leszállt az éjjel,
A csillag újra megjelent
Sugárzó tiszta fénnyel.

A lányt új álom készteti
Hogy gondoljon reája,
S vizek uráért ellepi,
Elönti újrá vágya.

-”Ö,szállj alá, jö csillagom,
Lebegj le egy sugáron,
Jöjj, töltsd be elmén és lakom,
Ragyogd be ifjuságom!”

Az esti csillag hallja ezt,
És szenvedön kilobban,
Helyén az ég forogni kezd,
Örvénylik egyre jobban.

A levegöt tüz önti el,
Vöröslö láng kavarja,
S a káosz mélyéböl kikel
Egy ifjú szép alakja.

Sötét haján a koronát
Tán tüz lobogja körbe,
Lebegve jö az ürön át,
Napfényben megfürödve.

Áttüz áz éjszin gyolcs-redön
A kar márványló rajza,
Borúsan és töprengve jön,
S halottfehér az arca.

De két csodás szemén a fény
Meglobban rejtve, mélyen,
Két olthatatlan szenvedély,
Mely felragyog sötéten.

-”Hogy újra meghallgassalak,
Az égröl szöktem én el,
Mert tudnod kell: apám a Nap,
S szülöanyám az Éjjel.

Hagyd itt világod, bár ragyog,
S jöjj vélem, drága lánykám,
Nézd: én az Estcsillag vagyok,
Te meg legyél á mátkám.

Jöjj, csillagokkal övezem
Á homlokod egemben;
Ragyogj fel ott a kék egen
Náluknál fényesebben!”

-”Ó, szép vagy, szebb démont a szem
Még álomban se láthat,
De nem lépnék utadra, nem;
Nem áhitom hazádat.

Szivem fáj, húrját tépdesed
E gyötrö szenvedéllyel,
És fáj súlyos tekinteted,
Megéget, hogyha nézel.”

-”Azt várnád, én jöjjek le, én?
Ilyent sziv hogy remélhet?
Hisz te halandó vagy, szegény,
S én halhatatlan élet!”

-”Az ékes szót nem ismerem,
Nehéz úgy szólni nékem-
Bár érthetön beszélsz velem,
Hogy mit mondasz, nem értem.

De hogyha azt kéred: szivem
Hüen szeressen szintén,
Úgy szállj a földre, bármilyen,
És légy halando, mint én.”

-”A halhatatlan életem
Egy csókért elcseréljem?
Hát lásd, mi vagy te énnekem,
Mint izzik szenvedélyem:

Bünösként újrá-támadok,
Más törvény lesz a gondom;
Örök lét rabláncán vagyok,
De béklyóit megoldom.”

És elszállt…Ment, csak egyre ment.
Egy lányért égve tüzzel,
Helyét elhagyta odafent;
Napokrá messze tünt el.

*
S amig ö messze kóborolt,
Egy szép s ravasz legényke,
Ki étkezéseknél a bort
A serlegekbe mérte,

Egy apród, úrnöje remek
Uszályát hordó szolga,
Egy fattyú, egy talált gyerek,
De vakmerö gyakorta,

S orcáin-mily jól áll neki!-
Pirosló rósza szirma,
Szemét titokban ráveti,
Rá-ránéz Katalinra.

Be szép lány lett, tüz vesse fel!
S egyúttal mily kevély lett!
Fiú, ha most merész leszel,
A célod tán eléred!

És egy sarokban hirtelen
Csak átkarolja csendben.
-”Ej, mit akarsz, te szemtelen?
Indulj dolgodra menten!”

-”Mit? Azt szeretném, hogy szemed
Ne mélázzék örökké,
Kacagj, s csókolj meg engemet,
Csak most és soha többé.”

-”Azt sem tudom, az mi dolog,
Kotrödj, hagyj nyugton engem-
Az esti csillagért lobog
Halálos vágy szivemben.”

-”Ha nem tudod, leirhatom
Apróra a szerelmet,
Csak meg ne sértodj, angyalom,
Csak örizd meg türelmed.

Miként a madarász teszen,
Ha hurkot vet ki lopva,
Mikor, kinyújtom bal kezem,
Fogj at, simulj karomba,

És igy merülj szememben el,
Ne pillogj zavarodban…
S ha két kesem hozzám emel,
Allj lábujjhegyre nyomban;

Mikor rád hajtom arcomat,
Légy arccal felfelé te,
Hadd nézzuk egymást igy sokat,
Emésztö tüzben égve;

S hogy tisztában légy teljesen
Minden szerelmi jókkal,
Ha megcsókollak kedvesen,
Te válaszolj rá csókkal.”

Ö csak hallgata a fiut,
Ámulva és habozva,
S kis édes arca elpirult;
Engedne s tiltákozna.

Majd kalkan szól:-”Ismerlek én,
Már rég ez vagy te: pajzán
És csacska szájú kis legény.
Jól illenél te hozzám…

De egy szép csillag, messze fent,
Kikelvén á homályból,
Magányos tengerek felett
Utat mutatvá lángol.

Lezárom titkon két szemem,
Mert könnybe lábad, könnybe,
Ha hullám kél a tengeren,
S Felége tart görögve.

Szerelmesen ragyog felém,
Ha látjá szenvedésem,
De mind fönnebb száll kék egén,
Hogy soha el ne érjem.

Hideg fényével búsan int
Felém egy más világból…
Én vágyom rá örökre itt,
S Ö mindörökre távol…

Ezért a nappal szürke lett,
Nagy pusztaságbá vész el,
De éjem csupa büvölet,
Hogy fel sem érem ésszel.”

-”Gyerek vagy, ennyi az egész…
Jöjj, keljünk messze útra,
Nevünk majd feledésbe vész,
Nem lelnek májd nyomunkrá;

Könnyed meg vig leszel legott,
Eltelve testi jókkal;
Szülöid elfelejted ott,
S nem álmodsz csillagokkal.”

*

Megy, száll a csillag. Szárnyá nö
Ott fent a bö egekben,
Sok ezredévet jár be ö
Épp ánnyi röpke percben,

Alatta, sürün, csillagok,
És csillagok felette-
Nem szünö villámként ragyog
Közöttük fény-ecsetje.

És látja-mig száll villanón-:
Homályán át a mélynek,
Miként az elsö szent napon,
Mint törnek fel a fények,

S feltörve, mint veszik körül
Lágy tengerként, szeliden…
De vágytól üzve csak röpül,
Mig elvész körbe minden.

Hová elér, ott nincs határ,
Se szem felmérni, semmi;
A tér s idö vajúdna már,
De nem tud megszületni.

Nincs semmi, s mégis van: az éj
Nagy szomja issza öt be,
S egy mélység tátong, mint á mély.
A vak felejtés öble.

-”Atyám, oldozz fel engemet,
Nyomaszt a zord öröklét,
S én áldom érte szent neved,
És tisztellek fölöttébb.

Ó, bármit kérj, Uram,csak adj
Nekem más, földi sorsot,
Hisz lét s halál forrása vagy,
Hisz mindkettöt te osztod.

Vedd vissza örök életem,
Szemen tüzét is elvedd,
S cserébe értuk adj nekem
Egy órányi szerelmet…

Uram, a Káosz szült, a jó,
Hadd éljek újra benne…
A csend hozott világra- ó,
Úgy szomjazom a csendre.”

-”Hyperion, kit szült a mély,
Mint új külön világot,
Te képtelen csodát ne kérj,
Oly jelt, mit ki se látott.

Ember szeretnél lenni te?
Hozzá hasonló árva?
Hisz elpusztul mindegyike,
És más lép májd nyomába.

Csak légvár az, mit raknak ök
Hiü eszményeikböl-
Ha egyik hullám sirba dölt,
Más hullám tör megint föl.

S mig egyikük jó sorsot ér,
A másiké kegyetlen-
Számunkra nincs idö, se tér,
S a halál ismeretlen.

Az örök tegnap méhe szül
Új mát, meghalni újrá,
Ha messze fönt egy nap kihül,
Már új támad kigyúlva,

Létük örök-mind úgy veszik,
De jö a zord, üres vég;
Minden meghalni születik,
S meghal, hogy megszülessek.

Hyperion, te megmaradsz,
Bárhol tünik le fényed…
Nos kérj: elsönek mit akarsz?
Adjak tán bölcsességet?

Vagy adjak oly hangot neked,
Hogy dallamát sietve
Kövesse hegy, völgy, rengeteg,
S a tenger száz szigetje?

Vagy tettel vivnál ki talán
Igazságot s hatalmat?
Nézd, ott a föld, megosztva áll,
Vedd, s fogja át uralmad.

Ha árboc és had kellene,
Amennyit kérsz te, annyi
Indulhat földre, vizre. -De
Halált nincs módom adni…

S kiért halnál meg, mondd, kiért?
Térj vissza; ha sugárod
Megint a bolygó földre ért,
Majd meglátod, mi vár ott.”

*

És visszatért Hyperion
A megszábott helyére,
S mint annyi szép esthajnalon,
Kigyúlt megint a fénye,

Mert alkonyatból este lett,
S közelgett már az éjjel;
A hold á tengerböl kikelt,
Megrezgö, enyhe fénnyel,

S most berket, ösvényt, fát beszór
Szelid sugára lágyan.
Hol hosszú, büszke hársfasor,
Két ifjú ül magában.

-”Ó, hadd, hogy arcom melleden
Nyugodjék, én szerelmem,
Kimondhatatlan kedvesen
Csak nézz, csak nézz te engem.

Tüzzön elmémbe szellemed
Hideg varázsu fénye,
Sok szenvedélydúlt ejemet
Ó, csendesitsd le végre.

Maradjál igy, maradj velem,
S tedd, hogy ne kéne fájnom;
Elsö szerelmem vagy nekem,
És az utolsó álmom…”

A csillag fentröl látja jól:
Az arcuk ég lobogva;
Az ifjú épp csék ráhajol,
S á lány már átkarolja…

Esöz, mint édes permeteg,
A hárs ezüst virága
A szökefürtü gyermekek
Leomló, dús hajára.

A lány gyönyörtöl részegen
Felnéz. Meglátjá menten
Szép csillagát a kék egen,
S igy esd hozzája csendben:

-”Ó, szállj alá, jó csillagom,
Lebegj le egy sugáron,
Hatolj át lombon, illaton,
Ragyogd be boldogságom!”

És ö, mint rég, erdön-hegyen
Fényt áraszt szét, világot,
S befényli kint a tengeren
A hullám-pusztaságot.

De nem veti mágát le már,
Mint hajdanán, a mélybe.
-”Agyag-báb, mit bánod: ki vár,
Hogy én vagy más becéz-e!

A földi élet szük terén
Üdv, mámor állhatatlan.
Az én köröm tág, s benne én:
Hideg és halhatatlan.”
geag on május 7, 2008 3:39 pm
Gratulálok az írásaidhoz.
á
Gerda Ágnes on július 15, 2008 12:50 pm
Folklórban kimondták, megénekelték az elszakadást, ha mesélni nem is szerették, de van néhány népmese az elszakított szerelmesekről (általában bele is halnak a szerelmesek), a történetek tele vannak szerelmi varázslásszövegekkel..

ld. népdalszövegek:
24. Azt gondolod hogy én sírok

Azt gondolod hogy én sírok
Szomorú levelet írok
Röszket kezem nem írhatok
Fáj a szívem nem szólhatok.

Azt gondolod hogy én bánom
Hogy tetőlled el kell válnom
Én előttem az csak álom
Nem magad vagy a világon.

25. Azt gondolod mindég így lesz

Azt gondolod mindég így lesz
Hogy szeretőm soha nem lesz
Dehogy nem lesz, de bizony lesz
Nálad babám különb is lesz.

Azt gondolod hogy én bánom
Hogy tetüled el kell válnom
Én előttem az csak álom
Nem magad vagy a világon.

26. Azt gondoltad hogy én bánom

Azt gondoltad hogy én bánom
Hogy tetőled el kell válnom
Én előttem az csak álom
Nem csak te vagy a világon.

Édesanyám rózsafája
Én vagyok a legszebb ága
Kihajoltam az utcára
Egy asszonynak boszújára.

27. Azt gondulod mindig így lesz

Azt gondulod mindig így lesz
Hogy szeretőm soha nem lesz
Haj ruzsa haj heje-huja haj.

Dehon nem lesz de már van is
Tenálodnál szebb is jobb is
Haj ruzsa haj heje-huja haj.

Kicsiny vagyok, de víg kedvű
Páros csolkom de jó ízű
Haj ruzsa haj heje-huja haj.

Nincs is az a sok jó ízű
Ki végtére nem keserű
Haj ruzsa haj, heje-huja haj.

http://www.szepi.hu/nota/nepdal/szoveg/patria1.html

+ magyar eredetmondákat, stb.

Jó ez a könyv.

csillag, csillagmese
kiskoromban olvastam egy mesét, melyben az anyuka meghalt, és két kisgyermeket hagyott maga után, egy kisfiút és egy kislányt, mindkettőjüknek kék volt a szeme. A csillaggal beszélgettek, egy kék csillaggal, aki az anyukájuk volt.
muddler on július 15, 2008 2:10 pm
Köszi a verseket, nagyon tetszenek! Lehet összekeverem, de ez a csillaganyukás nem egy olasz gyerekköny? Olvastam valamikor, de nekem nem tetszett, mert folyton istenről meg túlvilágról volt benne szó és hazug volt az egész, Stafano Bordiglioni írta, egy tanár, Csillagpor a címe. Mondjuk amiről Te írsz, lehet régebbi. Mi lehet az? Érdekelne nagyon (^_^)

WP Themes
- Activate
- Blindigo
- Blue Zinfandel
- Eye Candy
- Detour
- Frequency
- Gladiola
- Radiance
- Vertigo
- Vertigo Squared
- Wonderland

Recently Written

Categories

Archives

Blogroll

Admin

Search

márc

4

A csillagoknak az égen a helyük

Comments

WP Themes