aug

21

A sodródás szépsége

augusztus 21, 2007 |

_lems1.jpg

A szomorúság és a szomorúságban való gyönyörködés régóta kedvelt toposz a világirodalomban, évszázados műfajok épülnek rá - az elégia, a szomorújáték vagy a ballada, hogy csak néhányat említsünk közülük. A tragédiával ellentétben ezekben a művekben a sorscsapás, a katasztrófa, a veszteség általában csak ürügyként szolgáló elemek. Az igazi cél a melankólia minél teljesebb átélése, a kudarc szépségének szemlélése, egy merőben esztétikai gyakorlat (semmiképpen sem erkölcsi - mint a tragédiában). A pesszimista mártír-művészek szerint ugyanis minél több szenvedést élünk és adunk át, annál közelebb kerülünk az igazi valósághoz. A spleen-t egyesek divatjamúlt dolognak tartják, sokan mások viszont az egyetlen lehetséges állapotnak.

Ez utóbbiak közé tartozik a Lemony Snicket álnéven író Daniel Handler Mikor Handler már ismertté vált egy gyilkosságról szóló regényével, a HarperCollins kiadó felkérte, hogy írjon nekik gyerekkönyveket. A szerző visszautasította a felkérést, mégpedig azért, mert, mint kifejtette, nem ért egyet a mesék hamis illúzióképével. “Sosem lennék képes egy hazug könyvet írni - ideje lenni fair-nek lenni a gyerekekkel is” - mondta akkor. legnagyobb meglepetésére a kiadó elfogadta a kifogást és arra kérte Handlert, hogy írjon egy fair gyerekkönyvet. Így született meg A balszerencse áradása című sorozat első kötete, amit aztán további tizenkettő követett.

A Lemony Snicket-könyveknek élesen eltérő a nézete a sorsról, a szabadságról és a boldogságról, még a modern gyerekkönyvekhez képest is - bár Roald Dahl, Lewis Carroll és a legtöbb 19. századbeli angol gyerekkönyv is meglehetősen sötét, gyakran morbid és abszurd szemléletű, de ott legalább megnyugtató befejezést kapunk. Lemony Snicket viszont már az elején elárulja, hogy aki boldog végre számít, az jobban teszi, ha másik könyv után néz (többször hozza fel példaként a fiktív A legkisebb tündér című történetet). A sorozat természetesen jó néhány amerikai iskolában tiltólistán van és elvakult szülők tüntetnek minden rész megjelenésekor az utcákon. De vajon tényleg veszélyesek ezek a művek? Valójában csak annyira, mint az általános iskolai bevezetés a filozófiába tantárgyak.

Ha egy kicsit aprólékosabban vizsgáljuk a szövegeket, hamar rájövünk, hogy a művet Hegel, Schopenhauer és Walter Benjamin ihlették. A magyar cím különösen jó, az áradás szó ugyanis éppen Hegel történelem-felfogására rímel: az életfolyam eszerint olyan sodró, megállíthatatlan és befolyásolhatatlan mozgás, amit az emberi akarattól független szükségszerűség irányít. Az árvák balsorsát lejegyző Lemony Snicket tölti be a szemlélődő krónikás szerepét, a pesszimista filozófusok szerint ugyanis mi emberek nem lehetünk szabadok, eképpen cselekvők sem, csak szemlélők és kommentárok (Idézet: “A legszívesebben ki is törölném ezt a napot a Snicket naptárból! Csakhogy egy napot nem lehet kitörölni, és nem írhatok jó véget sem ennek a történetnek, mivel a sors nem úgy akarta”). Mint egy filozófiai dialógusregényben, itt is szerepel egy másik szemléletmód: a három Baudelaire-gyerek, akik megpróbálnak ez ellen a kegyetlen történelmi szükségszerűség küzdeni. A szaturnuszi ember Walter Benjamin szerint akaratgyenge, de ennek kompenzálása érdekében gyakran valamilyen magányosságot igénylő munkába menekül - mint Lemony Snicket, aki évekig csak az árvák történetein dolgozik. Úgy tűnik, élete egyetlen célja, hogy nyilvánosságra hozza, a sors milyen igazságtalanul bánik a gyerekekkel: levélfecnik, fotódokumentumok, vázlatrajzok és egyéb források felhasználásával (ezek utalhatnak a szaturnusziak gyűjtőszenvedélyére, a haszontalan dolgok iránti lelkesedésre). Egyszer arról kapunk értesülést, hogy Snicket úr a Kafka kávéházban ücsörög, máskor pedig aról, hogy Dr. Georgina Orwell doktor irodájában tartózkodik. A regényfolyam többi szereplőjének is beszédes nevei vannak: Baudelaire-árvák, Poe bácsi, Isadora és Duncan, stb.

A regények narrátora többször is utal arra, miben különbözik az általa elmesélt történet a többi gyerekkönyvtől: és maga Handler is kifejtette egy interjúban, miért is ódzkodott eleinte, hogy ő is gyerekeknek írjon. “A hobbitba tizenkilencszer kezdtem bele, de az első fejezeten sosem jutottam tovább” - mondta. A fantasy-kon kívül haszontalannak tartja a sportkönyveket, a vihorászó, elsőrandizó lányokról szóló regényeket és a mondanivalót nélkülöző tündéres képeskönyveket is. A könyvekben visszatérő elem a direkt gyerek-olvasóknak szóló szómagyarázat, mikor hosszú bekezdéseken keresztül teljesen egyértelmű kifejezéseket kezd el körülményesen definiálni, amivel rendszerint csak nehezíti a megértést. Hasonló parodikus elemmel élt a szerző már az első, a a sorozattól független regényében is, a The Basic Eight-ben is: ott minden fejezet végére szövegértési gyakorlatokat tett. Mindezzel tökéletesen belesimul a spleen-ség ironikus ideálképébe.

A könyvek körüli viták leggyakoribb kiváltó oka azok erkölcsi relativizmusa. A szereplők mindegy, hogy jók vagy rosszak, hogy ők taposnak el másokat, vagy őket tapossák el, a végeredmény ugyanaz: a regény világában mindenkinek keserű élete van. A narrátor több helyen használja azt a fordulatot, hogy “a Baudelaire gyerekek szemszögéből” ez és amaz rossznak vagy igazságtalannak tűnik. Többször kiderül: a morális megítélések feleslegesek, mindig szubjektívek és sosem lehetnek igazak. A pozitív szereplőknek megismerjük a hibáikat is, amik a bukásukat okozza és néha egész szimpatikussá válnak a (gyerekek szempontjából) gonosz alakok is. Bár azt nem vitatja el a mű, hogy vannak erkölcsi választásaink és mindannyian ki vagyunk téve a kísértésnek, a döntés azonban véleménye szerint teljesen lényegtelen.

Magyarul most jelent meg a hetedik kötet, ami több szempontból is mérföldkőnek számít a sorozatban. Már volt 6 rész és még jön 6, a (nem véletlenül) 13 darabos egészben tehát ez a középpont. A történet azzal indul, hogy az árvák megtudják: mostanra elfogytak a szóba jöhető rokonaik és miután már senki nem akar hallani róluk, a gyámjuk, Poe bácsi vadidegen nevelőszülőket keres nekik. Egy D.S.A. nevű város gondjaira bízza őket, ahol éjt nappallá téve dolgoztatják őket és még börtönbe is kerülnek. A sorozat történetében ez az első kötet, amiben külön hangsúlyt kap az, hogy a gyerekeknek önállóvá kell válniuk: többé nincs aki vigyázzon rájuk, magukat kell ellátniuk és mikor minderre rájönnek, a legkisebb közülük, a még pelenkás korú Sunny egyszer csak két lábra áll és megteszi első önálló lépéseit.

Az egyik legérdekesebb rész a kötetben bírósági tárgyalás. Lemony Snicket tárgyalótermét Lewis Carroll és (persze) Kafka szelleme lengi körül. A koholt vádakra mindenki másképpen reagál: míg a felnőttekből álló csőcselék vagy tényleg azt tartja bűnösnek, akit annak neveznek , akit nyelvileg megbűnösítenek (mint egykoron Josef K-t), vagy gyáva a tiltakozáshoz, mint Hektor, a város kizsigerelt ezermestere (”Az Öregek Tanácsa annyira tiszteletet parancsoló, hogy képtelen vagyok megszólalni a jelenlétükben!”‘ - mondja), addig a gyerekek nem hagyják, hogy legyűrje őket a hatalom szava. (”Violet felállt, ami igazán nem egyszerű dolog, ha az emberrel forog a világ, a lába rogyadozik és egész testében reszket a döbbenettől. – Én szeretnék szólni – mondta.” Mintha csak Alice-t hallanánk a Szívkirálynő bírósági termében.) A három Baudelaire mindazonáltal nem azért emelkedik ki a masszából, mert gyerekek (ez nem számít különösebb értéknek, mert vannak ostoba gyerekek is a művekben), hanem azért, mert különlegesen okosak, mindig képesek átlátni a szitán - a tudás pedig Foucault szerint is az egyetlen képesség, ami függetlenné tehet bennünket a manipulatív hatalomtól. Természetesen mindez csak látszólagos függetlenség, belső szabadság, de ennél több sajnos nem jut az Baudelaire-gyerekeknek.

Ugyan később az árvák kikeverednek a börtönből, a sorozat ismerői tudják, ez egy szükséges lépés a további borzalmak felé. A szabadság fogalma a Lemony Snicket világában szükségszerűen átértékelődött. A jóságos, de gyáva Hektor úgy képzeli el a szabadságát, hogy megépíti a repülő házát és élete hátralevő életét a felhők között tölti el a gyerekekkel. Az árvák viszont nem erre vágynak. Nem egyszer úgy tűnik, bölcsebbek annál, hogy egy nagy fordulatban, a beérkezésben és egy békésebb, boldogabb életben higgyenek. A balszerencse áradása közepette mintha néha feladni látszanának harcukat és megtalálnák a maguk szerény boldogságát:

“Mindhárom gyerek megtalálta azt a környezetet, amelyben jól érezhette magát. Violet egy csodálatos műhelyben, Klaus egy remek könyvtárban, és Sunny a földön, ahol könnyen mászhatott, és ahol rengeteg rágcsálnivaló is akadt. A gyerekek többet mosolyogtak ebben a néhány percben, amíg elhelyezkedtek, mint a városba érkezésük óta összesen. Mindhárman elemükben voltak, vagyis abban a közegben, ahol a legjobban szerettek lenni”.

Így néz ki tehát a Handler által elképzelt ideális gyerekkönyv: csak semmi astrid lindgrenes csínytevés, tolkienes unalom, vagy walt disney-s tündérpor! Eljött az ideje a szecessziós ornamentikájú, filozófiai és irodalmi referenciákkal telipakolt, cinikus humorú nagyeposzoknak, amelyek a kegyetlen determinizmus lenyűgöző és kaotikus mechanizmusát, a mindent elborító sötétség hömpölygő szépségét és a magányosan átélt, keserédes szabadságot ünneplik!

Megjelent (módosítva) a Könyvjelző 2007/8. számában


Comments

4 Comments so far

  1. Larsson Mária on szeptember 16, 2007 10:08 pm

    Bárcsak annyi idöm lenne gyerekkönyveket olvani és elemezni, mint neked, Boldizsár! Helyette csak néhány szó Lemony Snicketröl. A lányom falta a könyveket, így én is kíváncsi lettem. Az egyik szülinapi ünnepség után nálunk maradtak a kis barátnök és egymás kezét szorongatva nézték a filmet. Ha ezt a honlapot sokan olvasnák, biztosan sok kritika érne. De szerintem ez a film nem sokkal veszélyesebb, mint a Walt Disney-féle Hófehérke. Ott is elég félelmetes a gonosz mostoha. De talán nem kell gyerekeink elöl titkolni, hogy az életben bizony veszély is leselkedik rájuk, s jó ha erre felkészítjük öket. Szóval a sorozatokból általában csak az elsöre van idöm. Lélegzetvisszafolytva olvastam Lemony Snicket elsö könyvét, egyre fokozódó izgalommal, mindig várva, hogy végre valami jó is történik a sok borzalom közepette, de állandóan valami akadályba ütköztek kis höseink, és nem hittem, hogy a felnöttek rideg, szívtelen világa gyözedelmeskedhet a gyerekek felett. Ám ha azt nézem, hogy a gyerekkönyvek általában jól végzödnek, akkor nagyon kíváncsi vagyok a sorozat utolsó kötetére, és érdeklödéssel várom, hogy vajon az hogy ér véget.
    Nemrég kezdtem el olvasni egy igen vastag elemzést a svéd gyerekírók által kiadott detektívregényekröl, ahol azt irják, hogy a detektívregény azért jó, mert izgalmas, igy alkalmas rá, hogy felkeltse a gyerekek olvasási kedvét. És való igaz! Ráadásul a detektívregény a cselekménytöl függetlenül alkalmas lehet rá, hogy fontos mondanivaló keretéül is szolgáljon. Csak úgy mellesleg. Mint olyan sok jó svéd detektívregény-sorozatban. Kár, hogy a magyar olvasókhoz nem juthatnak el, és még nagyobb kár, hogy nincs több magyar gyerekíró, aki magyar gyerekeknek magyar viszonyokról magyar gyerekkönyvet írna. Ennek hiányában olvassuk a svéd, amerikai és angol gyerekkönyveket. Mert azok között is találunk gyöngyszemeket. Mint ahogy egy igazi gyöngyszem Nógrádi Gábor Háziapa kerestetik címü írása is a Galambnagymama címü kötetböl. Hátha valaki még nem olvasta. Igaz nem borzalom. Inkább átmelegíti a szívünket. Mert arra is szükség van néha ebben a rideg, rohanó világban. Nemde?

  2. muddler on szeptember 17, 2007 10:34 am

    VIGYÁZAT SPOILER!!!
    A film egyébként nekem is tetszett, jó a fényképezés, hatásos a zene, szépek a díszletek, Meryl Streep pedig zseniális, mint mindig. A melankóliával sincs semmi bajom, ugyanolyan helye van a gyerekirodalomban is, viszont 13 köteten keresztül ez már nyomasztó - és agresszív is, túl sok az önismétlő magyarázkodás, a gúnyos paródia és ugyanaz a hatásvadász figyelmeztetés (”Ne olvasd tovább, mert…”). Csak a saját véleményemet tudom mondani: én szeretem a tehetséges és nagyképű művészeket és az igazat megvallva, nekem tetszett az elején, hogy Handler azt nyilatkozta, nem szereti a vicces gyerekkönyveket, a tündéres meséket és az olyan unalmas fantasy-kat, mint amiket Tolkien írt. Viszont ez a kijelentés nagyobb elvárásokat támasztott bennem - hogy most megmutatja, hogy ő tud jobbat. De személy szerint én hamar meguntam a tragédia-dömpinget (a negyedik rész tájékán). A befejező rész ráadásul nem válaszol meg semmit, inkább még új kérdéseket vet fel, a legvégén magára hagyva a csalódott olvasót, azzal a magyarázattal, hogy “dehát az élet is ilyen”. Ami azt is jelenti, hogy a Baudelaire-eket végül legyűri a felváltva gonosz és apatikus környezetük és boldogtalanul élnek, míg meg nem halnak.
    Talán ha mindezt a poént egy kötetben adta volna ki, többre tudnám értékelni. Egy rövidebb, frissebb, melankólikus-irónikus történet, ami kontrasztot adna a sok édeskés mesekönyvvel, mint például az Emily the Strange-sorozat darabjai. De ez a hosszú, okoskodós, “majd én megmondom”-stílusú és makacsul depresszív tizenháromfelvonásos ugyanolyan csömört okozhat, csak rózsaszín helyett sötétbarnából. Anyagi szempontból biztosan szerencsés volt ez a vállalkozás, irodalmi szempontból viszont balszerencsés kísérlet.

    A bejegyzés második felével viszont egyet értek, tényleg jó lenne, ha a 10 legolvasottabb gyerekkönyv közül 7-8 magyar lenne itthon. De ez szerintem inkább a könyvet vásárló felnőtteken múlik, mert nagyon sok jó magyar gyerekkönyv van, újak is, régiek is. Majd írni szeretnék róluk, hamarosan fent lesz egy összefoglaló a Szerzők rovatban.

  3. edwood on szeptember 21, 2007 3:11 am

    Annyiban egyetértek az elöttem szólóval, hogy sok ez a 13 kötet. Én ugyan még nem tartok a végén csak a hegyekben (10. kötet), de ettől függetlenül nem ért nagyon meglepetésként az, hogy a vége koránsem megnyugtató…hisz erre készít az író egész idő alatt. De valahogy sokan reménykednek a Happy End-ben….és csalódnak. Ez az a csalódottság amit muddler szavaiból érzek ki. (javíts ki ha tévedek) Ettől még nem elhibázott lépés irodalmi szempontból, hisz itt nem a jó felett gyözedelmeskedés volt a cél, hanem annak a bemutatása, hogy miként vállik önállótlan, de talpraesett gyermekekből igazi szívós és önálló ember….Én is soknak tartom a 13 kötetet, de én az elejét érzem nyujtottnak, pontosítva az első 6-7 kötetet. Innentől kezdve a gyerekek magukra vannak utalva és bátor, vakmerő és önálló lépésekkel haladnak a cél felé…amit valamilyen szinten elérnek (Persze még nem tudom milyen szinten, de kiváncsian várom)
    Ui: Érzek amúgy a kötetek számában anyagi vonatkozást a tekintetben amit az elöbb már említettem, hogy az eleje túl nyujtott…később valószínű olvasói reakcióra átváltottak a pörgősebb (jobb) könyvekre, magasabb oldalszámmal vagyis magasabb árral. Ebben lehet valami anyagi vonatkozás.

  4. Kata on október 6, 2007 10:09 pm

    Én nem olvastam a könyveket, de azt hiszem nem is fogom. Szeretem bár a melankóliát, talán még a szomorúságot is kicsit, az izgalmas kalandokat mindenképpen, de teljesen egyetértek Muddlerrel: ha mindez egyetlen kötetben jelenne meg, persze az egyensúly visszaállítása érdekében a megfelelő helyeken frappáns poénokkal, kis kiszólásokkal, az valószínűleg zseniális lenne. Mint ahogy az a film! Most néztem meg és még teljesen a hatása alatt vagyok. Nagyon, nagyon tetszett minden porcikája, amellett, hogy végig izgultam, rengeteget nevettem a finom poénokon. A látvány csodálatos, olykor kissé Tim Burton-ös, annak már-már túlzott manírja nélkül. Látható, hogy a tervezők élvezettel tobzódtak a feladatban. És igen, Meril Streep valóban zseniális, mint mindig, de az Jim Carrey is! Azt is nagyon élveztem, hogy világsztárok villannak fel egy-egy röpke epizódszerepben, Dustin Hoffmann és Jude Law. Utóbbi ráadásul csak sötétben, hátulról “látható” az író szerepében. Nekem nagyon tetszett. (De azért bevallom, én is reménykedtem hepiendben….)

Name (szükséges)

Email (szükséges)

Honlap

Speak your mind

*
To prove you're a person (not a spam script), type the security word shown in the picture.
Hogy bizonyítsd, nem spamrobot vagy, kérlek, írd be a képen található szót.
Anti-Spam Image